Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Korok, Képek, Kamerák

meghivo_page_1.jpg

Idősebb barátaimtól, szüleimtől gyermekkoromban nagyon sokszor hallottam egy-egy megszokott, kedves tárgy kapcsán, hogy „Ha ez az öreg szekrény, varrógép, kard vagy éppen pipaszurkáló mesélni tudna!”… és már kezdődött is egy érdekes történet, amit én gyerekfejjel persze ámulva hallgattam, s onnantól kezdve az az eszköz számomra varázserővel bírt, hiszen átélt különös dolgokat, meséi vannak. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer majd az én kincseim is belépnek a titokzatos tárgyak táborába, s képüket, meséiket nekem kell majd megőrizni az utódok számára. 

Tanultam, dolgoztam és családom sorsát próbáltam igazgatni, mint bármilyen más, normális ember. Ez az állapot imádott öreg Keresztmamám halála után változott meg. Nagyon szerettük egymást. Ő volt az, aki életében minden nap imádkozott értem és szeretteimért, s meggyőződésem, hogy ha van élet a halálon túl, Ő a mennyországból is sokáig figyelemmel kísérte a sorsomat.  

Amikor eltávozott közülünk, nem volt kedvem a rokonok között sorban állni a hagyaték körül. Tudtam, hogy régen elhalt férjének fényképezőgépét ereklyeként őrizte, így egyértelmű volt számomra, hogy ezt választottam, mert Őrá emlékeztetett, s valahányszor rápillantottam, ő jutott eszembe. A kamerát kitettem otthon a könyvespolcra, az akkoriban divatos porcellán nippek közé. Megszerettem, s nem csak Keresztmami emléke miatt.  

Édesapámnak, Papinak, akitől a természet és a fotózás szeretetén túl az emberséget kaptam, a fotózás iránti elkötelezettsége és gépészmérnöki végzettségem ugyancsak arra orientált, hogy vonzódjam e különleges világ tárgyai iránt. Sokkal jobban tetszett ez a régi masina, mint a többi apró dísztárgy, mert ennek varázsa volt és főleg története.  

Akkoriban, fiatal szülőként még csak gyerekruhákért jártunk a bolhapiacra, de a sors úgy akarta, hogy ettől az időtől kezdve mást is vásároljak. Alig múlt el néhány nap, s máris rám mosolygott az ócska holmik közül egy szép kis KODAK. Nem tudtam ellenállni, s délután már az ICA VOLTA mellett feszített a könyveim látványának látszólagos „egyhangúságát” színesítve.  

Innen már nem volt megállás. Jött egy harmadik, egy negyedik… a nippek szépen, csendben hátrébb húzódtak, majd egyszer csak kiszorultak a nappaliból. herman-o.-muzeum.jpg

Harminc év telt el azóta, s mára kialakult egy tekintélyes, komplex fotográfiatörténeti anyag, melynek bármely darabját veszem kézbe, mindegyikhez kapcsolódik valami érdekesség. Van, amelyik történeti ritkaságával kérkedik, van, amelyik magyar vonatkozásai miatt különleges, s természetesen sok olyan masina és kép melengeti a szívemet, amelyek kedves, vidám, vagy éppen édes-bús, netán szomorú emlékeket rejtenek némán, azt várva, hogy más embereket is megérinthessenek, felvidíthassanak, vagy éppen csak elgondolkodtassanak. 

Éppen ezt a célt szolgálja a 2009-2013 között Miskolcon, a Herman Ottó Múzeumban megvalósult nagy álmom, a KOROK, KÉPEK, KAMERÁK fotográfiatörténeti állandó kiállítás és az anyaga alapján megírott, 2011-ben kiadott könyvem.

 

Fotók a kiállításról a képgalériában és a www.cameramuseum.hu honlapon találhatók.