Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Karácsonyi gondolatok

2012.12.24

Karácsony…

Számomra a Karácsony – Örömünnep. Annak az örömnek az ünnepe, ami megadja, hogy együtt lehessek azokkal, akik betöltik a szívemet.

Sokan azt mondják, hogy a szeretet ünnepe, de az nekem furcsán hangzik. Ünnepelni kell a szeretetet? Milyen szeretetet? Létezik ez a fogalom önmagában? Ha nincs tárgya ennek a magasztos érzésnek, akkor értelmezhetetlen. Szeretni csak Valakit, vagy Valamit lehet, és ha szeretek, akkor nem várom ki vele a Karácsonyt, nem öltöztetem díszbe a szívemet évente egyetlen napra, csak azért, hogy drága ajándékaimmal mutassam a világnak: lám, én mekkora „szeretetre” vagyok képes!

Ha szeretek, az nem ünnepfüggő. Januártól decemberig, reggeltől estig, és estétől reggelig szeretem azt, akit szeretek. Akkor is gondolok rá, ha szürke hétfő reggel vesz körül, és akkor is, ha fenyőillat lengi be a nappalit, és gyertyák fénye kergeti az árnyakat a falakon. Nem kell ahhoz ünnep, hogy szeressünk – Valakit, Valakiket…

Az ünnep arra jó, hogy egy rövid időre kiléphessek a mindennapok valóságából, és együtt lehessek azokkal, akik a legkedvesebbek számomra, akiket szeretek. Együtt azokkal, akik körülöttem ülnek-állnak a csillagszórók vibrálásában, és együtt azokkal, akiket már csak gondolatban tudok odaképzelni magam mellé, a Fa alá, s csendben azt hinni, ők is köztünk vannak. Hiszem, sőt tudom, ilyenkor ők is együtt örülnek velem, és szeretteimmel, akik iránt egész évben egyformán érzek, de csak ekkor van lehetőségem magam körül tudni őket. Ez az, aminek szívből örülök karácsonyról karácsonyra, és ezért gondolom inkább azt: Örömünnep. 

Karácsony – 2

A nagyvárosi parkolóban (persze nem csak ott) mindig álldogálnak alultáplált, rosszul öltözött emberek, hajléktalanok, akik néha esdve, néha fenyegetőn ajánlják fel, hogy vigyáznak az autónkra. Ritkán járok arrafelé, de ha máskor nem, a nagy karácsonyi ajándékvásárlási lázban minden évben megállok ott december utolsó napjaiban.

A gondolataim olyankor már otthon járnak, fenyőillat, gyertyafény, és szétáradó szeretet vár, mire hazaérek, de soha nem tudom elhessegetni a gondolatot: vajon hogy töltik az ünnepet ezek az átfázott, megkeseredett, az emberhez méltó életből kirekesztett emberek. Visszahúzódnak a híd alá, vagy a megszokott kapualjba, és csendben rágcsálják az aznap összekoldult parízert egy kis kenyérdarabbal, s hogy meg ne fagyjanak, olcsó, kannás borral melegítik magukat. Tudom, hogy nekik is eszükbe jut a Karácsony, tudom, hogy ők is felidézik azokat az ünnepeket, amikor még boldogan siettek hazafelé (mert még volt hazafelé) az utcán, azokhoz, akiket szerettek, és akik szerették őket (mert ilyenek is voltak).
Tudom, hogy mára a keserűség jeges kérget hizlalt a belül még forró, és érző szívekre.

Mi, akik ajándékokkal rakottan, a vásárlásban megfáradva szaladunk a kocsihoz, talán odavetünk nekik egy kis aprópénzt, és azt gondoljuk, segítettünk. Igen, valóban segítség az is, nagy segítség, de ezt életigenlésük erejével úgyis kikönyörgik, vagy kizsarolják máskor is.

Egy emberi szó… Ez az, amit soha meg nem kapnak, és talán már önmaguk is elhiszik, hogy nekik ez már nem jár. Legalább ekkor, a szeretet ünnepén, az emberi méltóságát meg nem alázóan átadott pénz, élelem, vagy meleg holmi mellett adjunk jó szót Nekik, akik számára a Karácsony csak múlt idő, s akiknek ez az ünnep is, miként a többi, csak egy nap azok közül, amit még túl akarnak élni. Boldog Karácsonyt, jobb éveket kívánjunk Nekik is, őszintén, belülről, és biztos vagyok benne, boldogabbá válik ez által a saját karácsonyunk is.  
 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.